SECURITY AND TERRORISM
Huber Szebasztián:
Terrorizmus Európában a XX. század második felében
A modern terrorizmus megjelenése Európában a 60-as évek második felére tehetõ. Ahhoz hogy errõl beszélhessünk, meg kell határozni mi is a terrorizmus. A legáltalánosabban elfogadott megfogalmazás szerint a terrorizmus valamely szervezet által politikai okokból végrehajtott erõszakos, félelemkeltõ akciók sorozata.
A XIX. század végén volt az elsõ terrorhullám, amit fõleg anarchisták követtek el, de itt általában egy-egy személy megölése volt a cél. Ilyen volt a II. Sándor cár elleni sikertelen merényletek sora és az Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné ellen 1898-ban, Genfben végrehajtott sikeres merénylet. Ide sorolható a mindenki által ismert szarajevói merénylet, ami az I. világháborúhoz vezetett.
A modern európai terrorista szervezetek általában 2 nagy csoportba sorolhatók: az egyik a baloldali terroristák, akik a világforradalmat kívánják elõmozdítani, és a szeparatista mozgalmak, amelyek egy terület vagy nép önállóságáért küzdenek. Léteznek jobboldali terrorcsoportok is, de mivel a jobboldali szélsõségesek egyik ideológiai alapja a rend, ehhez nehezen illenek a terrortámadások.
A modern terrorizmus az ellenfeleit, és azok jelképeit igyekszik támadni még a személyekben is, ezért esik áldozatul sok kormányhivatalnok, katona, rendõr. Szinte kizárólag Nyugat-Európában történtek terrortámadások a hidegháború alatt ezt a szabadabb társadalommal lehet magyarázni, ugyanis a kommunista rendszerekben olyan erõs hatalma volt az erõszakszervezeteknek, hogy nem lehetet még egy vallási közösséget se létrehozni a hatalom figyelõ tekintete nélkül, ráadásul hiányzott az információk szabad áramlása, amelyik elengedhetetlen a figyelemfelkeltéshez, és a nyugat-európai titkosszolgálatok - ellentétben a szovjettel - nem tekintették feladatuknak ilyenek szervezését. Írásomban a legfontosabb csoportokat igyekszem bemutatni, ezen keresztül rámutatni kialakulásuk okaira. Kizárólag az európai terrorcsoportokról írtam, az iszlám fundamentalista csoportok, pl. csecsenek európai ténykedését ezért figyelmen kívül hagytam
I. Baloldali csoportok
„A Nagy Menetelés olyan politikai giccs, ami minden idõk baloldali embereit egyesíti. A Nagy Menetelés a csodálatos elõre vivõ út, a testvériséghez, igazságosságossághoz, boldogsághoz még tovább az összes akadályon át, mert akadálynak lennie kell, nélküle a menetelés nem nevezhetõ Nagy Menetelésnek. / Milan Kundera /
1. C.C.C. / Belgium /
Marxista - Leninista terrorszervezet. Érdekessége hogy, Belgiumban, ahol néha felerõsödnek a nemzetiségi villongások, komoly terrorszervezetet egy baloldali csoport hozott létre. A csapat 1982 - 1985 között mûködött. Fõbb célpontjai a NATO, bankok, gyárak. Igyekeztek kerülni a civil áldozatokat, összesen körülbelül 28 támadást hajtottak végre. 1985 decemberében Namurban a szervezet vezetõjének, Pierre Carette-nek a letartóztatásával véget ért a mûködése.[1]
2. November 17. / Görögország /
A szervezet nevét arról a dátumról kapta, amikor 1918-ban megalakult a Görög Szocialista Munkáspárt. 1975-ben tûnt fel, amikor a CIA athéni irodájának fõnökét ölték meg. Céljuk a NATO-ból való kilépés, erre volt is fogadókészség, hiszen 1981-ben a PASZOK olyan programmal nyert választást, ami a kilépést ígérte, de nem tartották be[2]. Ezután méginkább felerõsödtek a támadások. A támadás célpontjai görög és USA hivatalok voltak, szinte kizárólag Athénban. 1988-tól egy nacionalistább szárny érvényesült a szervezeten belül. Ez abban mutatkozott meg, hogy elkezdték támadni a török nagykövetséget és annak személyzetét. Egy 2000-ben kiadott USA-jelentés felhívja a görög kormány figyelmét az erõteljesebb fellépésre. Ugyanebben az évben a szervezet egy támadás során megölt egy brit tábornokot. A November 17 a kevés ma is mûködõ baloldali csoport egyike.[3]
3. RAF / Németország /
A Vörös Hadsereg Frakció talán a legnagyobb hatású baloldali szervezet volt, amelyik a 60-as évek diák mozgalmaiban gyökerezett. Az USA-ban a vietnami háborút ellenzõ mozgalmak hatása a ’68-as jól ismert párizsi események után Németországra is átterjedt. Ideológiájukra nagy hatást gyakorolt Herbert Marcuse aki, amellett hogy a világforradalmi elméletek híve volt, úgy látta: a munkásság a jóléti társadalom miatt elvesztette vezetõ szerepét, és ezért azt az értelmiségnek kell átvenni. Tagjaik kiábrándultak a szerintük engedelmes gépeket nevelõ polgári világból és nem fogadták el a gazdasági csoda eredményeit. Ez volt ugyanis az elsõ korosztály, amelyik nem élte át a háborús ínséget de ugyanakkor a háborúban elkövetett szörnyûségeket igen kritikusan szemlélte[4].
Szinte kizárólag felsõ-középosztálybeli családokból származtak, és sok volt közöttük a nõ. Amikor 1967-ben az iráni sah Nyugat-Berlinbe látogatott, heves tüntetések robbantak ki, mivel számukra a sah a diktatúra jelképe volt. A rendõrség a tüntetõk közé lõtt, és halálosan megsebesített egy Ohnesorg nevû diákot. A RAF ekkor alakult meg, hogy felvegye a harcot, az úgymond rendõrállammal. Az alapító Horst Mahler ügyvéd volt, de a vezetés hamarosan átment Andreas Baader és élettársa, Gudrun Ensslin kezébe, akik ’68 májusában felgyújtottak két áruházat, hogy mozgósítsák a polgárság ellen lázadókat.
A hatóság nem vette õket komolyan: Baader letartóztatása után enyhe büntetést kapott. A börtönbe belátogatott a gazdag családból származó baloldali újságíró, Ulrike Meinhof, akit élettársával meggyõztek arról, hogy toll helyett már a pokolgép a hatásos fegyver. Meinhof vezetésével 1970-ben a RAF megszöktette Baadert. 1970-72 között számos bombatámadást és bankrablást hajtanak végre. A fõ célpontok a NATO, a rendõrség, bankok, ipari konszernek.
Külön háborút indítottak a Springer lapkiadó ellen - amelyik a hisztériakeltéstõl sem mentes módon számolt be a szervezetrõl - nemegyszer ártatlan családtagjaikra, ismerõseikre is támadva.[5] 1972-ben nagy támadás sorozatot hajtottak végre a Németországban állomásozó 7. amerikai hadsereg ellen. Ekkor a csoport kemény magja mintegy 60 emberbõl állt, és kb. 2000 szimpatizáns segítette. Ezután nagy rendõrségi hajszát indítottak, aminek eredményeképpen a 3 vezetõt, Baadert, Ensslint és Meinhofot elfogták.
A szakértõk többsége úgy gondolta ezzel vége is a RAF tevékenységének. 1975-ig nem is történt új akció, ám akkor kezdõdött a vezetõk elleni per, és egy új generáció hallatott magáról. Terroristák szállták meg a stockholmi német nagykövetséget, és fogságba esett társaik elengedését követelték. Az anti-terrorista egységek támadásakor pedig felrobbantották az épületet. 1976-ban Meinhof öngyilkos lett. Erre válaszul a terroristák ebben az évben minden korábbit felülmúló támadássorozatot hajtottak végre. Megölték többek között Buback fõállamügyészt is.
1977-ben saját szeretett keresztlánya segítségével megölték Ponto bankárt a Dresdner Bank elnökét, aki egyike volt a legbefolyásosabb üzletembereknek, és komoly szerepet játszott a nemzetközi pénzügyi életben[6]. Szintén ebben az évben elrabolták Schleyert a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnökét, hogy kicseréljék Baaderékat. A tárgyalások közben egy palesztin terrorcsoport, aki már korábban is szövetségesük volt, eltérítette a Lufthansa egy járatát Mogadishu repülõterére. A már nemzetközi konfliktust a helyszínre érkezõ német kommandósok oldották meg, akik a gépeltérítõket lelõve kiszabadították az utasokat. Aznap este Baader és élettársa látva, hogy nincs reményük a szabadulásra öngyilkosságot követett el. Nem sokkal ezután megtalálták Schleyer holtestét. Fordulópont következett ekkor be. A német rendõrség minden addiginál eredményesebb nyomozást folytatott, és 1979-ig nem is történt új támadás, ekkor végrehajtottak egy támadássorozatot az amerikai hadsereg ellen, aminek keretében páncélgránátot lõttek ki Kroesen tábornoknak a kocsijára ám a támadások sikertelenek voltak. Nagy port vert fel viszont, hogy megöltek egy rabot, hogy papírjait felhasználva hajtsák végre támadásukat frankfurti katonai repülõtér ellen. A gyilkosságot még korábbi támogatóik is elítélték, és ekkora társadalmi bázisuk is minimálisra csökkent.
Az egykori 68-asok jól fizetõ állásokra cserélték forradalmi eszményeiket, ráadásul 1977-ban az NSZK-ban új terrorista-ellenes központot adnak át, a legmodernebb számítógépes láncolattal felszerelve. A RAF 1982-ben új célpontként a globalizációt hirdette meg és összefogást más országok fegyveres csoportjaival, de a támadásaik száma tovább csökkent. 1986-ban egy újabb letartoztatási hullám során szinte a teljes szervezetet felszámolták.
Ekkor már a németeknek több problémát okoznak a szervezetlen, de veszélyes támadások a neo-nácik részérõl, akik a bevándorlókat veszik elsõsorban célba.[7] A RAF 1992-ben tûzszünetet hirdetett, majd ’98-ban bejelentették a szervezet feloszlását.
4. Brigate Rosse / Olaszország /
A Vörös Brigádok a RAF után a második leghíresebb baloldali terrorszervezet Európában. A leghíresebb terrortámadás fûzõdik a nevéhez: Aldo Moro meggyilkolása, ugyanakkor szervezettsége sosem érte el a RAF-ét, de a 70-es évek feszült Olaszországában joggal tett hírnévre szert.
A szervezet kezdetektõl megfogalmazott célja Olaszország távol tarása a NATO-tól és a nyugati gazdasági rendszerektõl. Társadalmi bázisa ugyanakkor szélesebb volt, mint a hagyományos mozgalmaké. Eredete szintén a ’68-as diákmozgalmakhoz nyúlik vissza, amelyek Itáliában is éreztették hatásukat. A kialakuláshoz azonban más tényezõk is hozzájárultak. Itt valóban volt egy erõs szélsõjobboldali terrorszervezet, amely több robbantást hajtott végre a 60-as évek végén. A leghíresebbek a Milánóban és Bolognában elkövetett robbantásaik voltak, sokan - mint utóbb kiderült, nem alaptalanul - a CIA kezét érezték a dologban, és sokan tartottak egy fasiszta hatalomátvételtõl is.
A kommunista mozgalom is tele volt belsõ konfliktussal. Berlinguer ekkor hirdette meg a híres eurokommunizmust, ami a forradalomról való lemondást, és a demokratikus játékszabályok elfogadását jelentette. Ez nagy vitákat váltott ki a Kommunista Párton belül. Az országban a 60-as évek végén sztrájkhullám söpört végig, és sok helyütt megjelentek a munkás-önigazgatás eszméi. Olaszországban egyébként is volt hagyománya a baloldali terrorizmusnak[8]. Közvetlenül a háború után mûködött a Volante Rosa és Pietor Secchia félkatonai csoportja, utóbbi különösen veszélyes volt: az ellenõrzést is átvette néhány északi városban. Ezeket azonban sikerült felszámolni, és vezetõik Csehszlovákiába menekültek.
A BR 1970-ben alakult, amikor vezetõje Renato Curcio megházasodott. A tagok érdekes keveredései voltak a II. világháború utáni olasz társadalomnak. Megtalálhatóak voltak benne az egyetemisták, hithû katolikusok, a partizánok leszármazottai is. A támadásaik elsõ célpontjai hazai és nemzetközi konszernek voltak. 1974-ben Curciót letartoztatják, és bár felesége kiszabadította, a következõ évben újra rács mögé került. Így a szervezetben váltás következett be, és az új vezetõk radikálisabbak voltak, és sokan közülük részt vettek a GRU a szovjet katonai hírszerzés által Prágában tartott kiképzésen.[9] Ezáltal a szervezet veszélyesebb és szervezettebb lett. Ennek következményeként sikerült magukba olvasztani a többi szélsõbaloldali terrorszervezetet, amik közül a Primea Linea-nak majdnem annyi tagja volt, mint az RB-nek.
Csupán 1976-ban három alkalommal gyújtották fel a FIAT torinói központi gyárát. Ugyanakkor a szervezet növekedésével a helyi csoportok önállósodtak, ez fõleg az eltérõ célpontokban öltött testet. A támadások elérték a terroristákat bíráló sajtót is, 1977-ben megölték a Stampa címû újság fõszerkesztõ-helyettesét. Az anyagi források biztosítására elõszeretettel rabolták el gazdag családok gyermekeit. Sok esetben ezt a családtagok nem is jelentették be, de néhányszor így is elõfordult, hogy a pénz átvétele után meggyilkolták áldozatukat.
A legnagyobb visszhangot kiváltó akciójuk kétségkívül Aldo Moro volt miniszterelnök, a legnagyobb párt, a kereszténydemokraták elnökének elrablása és meggyilkolása volt. A támadás 1978. március 16-án következett be, amikor a parlament éppen Moro javaslatára szavazott a kommunisták bevonásáról a kormányba. A támadás során megölték Moro öt testõrét. A fõ követelésük az elítélt társaik szabadon bocsátása volt, de a parlamenti pártok úgy döntöttek: nem bocsátkoznak tárgyalásokba. A terroristák május 5-én meggyilkolták Morót. Ez hatalmas felháborodást váltott ki és milliók vonultak az utcára tiltakozásul, de néhányan a pártokat is vádolták, amiért nem tárgyaltak, és ezzel sorsára hagyták a politikust. Ezek a hangok különösen azután erõsödtek fel mikor megtalálták Moronak a fogság alatt írt feljegyzéseit.[10]
A hatalmi elit elhatározta, hogy a tömegtámogatás felhasználásával nagy támadást intézz a BR ellen. A sikerhez nagy elõrelépést jelentett, hogy 1980-ban elfogták Pecit, a torinói BR csoportok vezetõjét, aki korábbi elfogott társaival ellentétben hajlandó volt az együttmûködésre. Saját csoportján kívül leleplezte a velencei, genovai, római csoportok számos vezetõjét és tagját, a BR bosszúból megölte ugyan Peci testvérét, de ez nem változtatott a tényen, hogy a szervezet hajója léket kapott. Ugyanakkor, akik azt gondolták, hogy a szervezetet végleg sikerült felszámolni csalódniuk kellett.
1981-ben a veronai BR csoport elrabolta Dozier amerikai tábornokot, majd ’82. január elején kiszabadították néhány társukat a róvigói börtönbõl. A hatóságok összehangolt nyomozásba kezdtek, több mint ezer embert hallgattak ki, és végül január 28-án egy sikeres kommandós akcióval kiszabadították a tábornokot. Az akciót követõ letartoztatási hullámban a szervezet további 150 tagját kapták el. A csoport ezzel végleg visszaszorult, bár néha követtek el újabb akciókat. 1984-ben a szervezet több börtönben lévõ vezetõje a támadások beszüntetésére szólította fel a még szabadlábon lévõ tagokat. Jelenleg a szervezet tagjainak számát 50-re becsülik. Utolsó két támadása során 1995-ben bombát dobtak a NATO védelmi tanácsának épületére, 1999-ben pedig megölték Massimo D’Antona kormánytanácsadót
source / more:
http://iroga.hu/biztonsagpolitika/Huber.htm
Terrorizmus Európában a XX. század második felében
A modern terrorizmus megjelenése Európában a 60-as évek második felére tehetõ. Ahhoz hogy errõl beszélhessünk, meg kell határozni mi is a terrorizmus. A legáltalánosabban elfogadott megfogalmazás szerint a terrorizmus valamely szervezet által politikai okokból végrehajtott erõszakos, félelemkeltõ akciók sorozata.
A XIX. század végén volt az elsõ terrorhullám, amit fõleg anarchisták követtek el, de itt általában egy-egy személy megölése volt a cél. Ilyen volt a II. Sándor cár elleni sikertelen merényletek sora és az Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné ellen 1898-ban, Genfben végrehajtott sikeres merénylet. Ide sorolható a mindenki által ismert szarajevói merénylet, ami az I. világháborúhoz vezetett.
A modern európai terrorista szervezetek általában 2 nagy csoportba sorolhatók: az egyik a baloldali terroristák, akik a világforradalmat kívánják elõmozdítani, és a szeparatista mozgalmak, amelyek egy terület vagy nép önállóságáért küzdenek. Léteznek jobboldali terrorcsoportok is, de mivel a jobboldali szélsõségesek egyik ideológiai alapja a rend, ehhez nehezen illenek a terrortámadások.
A modern terrorizmus az ellenfeleit, és azok jelképeit igyekszik támadni még a személyekben is, ezért esik áldozatul sok kormányhivatalnok, katona, rendõr. Szinte kizárólag Nyugat-Európában történtek terrortámadások a hidegháború alatt ezt a szabadabb társadalommal lehet magyarázni, ugyanis a kommunista rendszerekben olyan erõs hatalma volt az erõszakszervezeteknek, hogy nem lehetet még egy vallási közösséget se létrehozni a hatalom figyelõ tekintete nélkül, ráadásul hiányzott az információk szabad áramlása, amelyik elengedhetetlen a figyelemfelkeltéshez, és a nyugat-európai titkosszolgálatok - ellentétben a szovjettel - nem tekintették feladatuknak ilyenek szervezését. Írásomban a legfontosabb csoportokat igyekszem bemutatni, ezen keresztül rámutatni kialakulásuk okaira. Kizárólag az európai terrorcsoportokról írtam, az iszlám fundamentalista csoportok, pl. csecsenek európai ténykedését ezért figyelmen kívül hagytam
I. Baloldali csoportok
„A Nagy Menetelés olyan politikai giccs, ami minden idõk baloldali embereit egyesíti. A Nagy Menetelés a csodálatos elõre vivõ út, a testvériséghez, igazságosságossághoz, boldogsághoz még tovább az összes akadályon át, mert akadálynak lennie kell, nélküle a menetelés nem nevezhetõ Nagy Menetelésnek. / Milan Kundera /
1. C.C.C. / Belgium /
Marxista - Leninista terrorszervezet. Érdekessége hogy, Belgiumban, ahol néha felerõsödnek a nemzetiségi villongások, komoly terrorszervezetet egy baloldali csoport hozott létre. A csapat 1982 - 1985 között mûködött. Fõbb célpontjai a NATO, bankok, gyárak. Igyekeztek kerülni a civil áldozatokat, összesen körülbelül 28 támadást hajtottak végre. 1985 decemberében Namurban a szervezet vezetõjének, Pierre Carette-nek a letartóztatásával véget ért a mûködése.[1]
2. November 17. / Görögország /
A szervezet nevét arról a dátumról kapta, amikor 1918-ban megalakult a Görög Szocialista Munkáspárt. 1975-ben tûnt fel, amikor a CIA athéni irodájának fõnökét ölték meg. Céljuk a NATO-ból való kilépés, erre volt is fogadókészség, hiszen 1981-ben a PASZOK olyan programmal nyert választást, ami a kilépést ígérte, de nem tartották be[2]. Ezután méginkább felerõsödtek a támadások. A támadás célpontjai görög és USA hivatalok voltak, szinte kizárólag Athénban. 1988-tól egy nacionalistább szárny érvényesült a szervezeten belül. Ez abban mutatkozott meg, hogy elkezdték támadni a török nagykövetséget és annak személyzetét. Egy 2000-ben kiadott USA-jelentés felhívja a görög kormány figyelmét az erõteljesebb fellépésre. Ugyanebben az évben a szervezet egy támadás során megölt egy brit tábornokot. A November 17 a kevés ma is mûködõ baloldali csoport egyike.[3]
3. RAF / Németország /
A Vörös Hadsereg Frakció talán a legnagyobb hatású baloldali szervezet volt, amelyik a 60-as évek diák mozgalmaiban gyökerezett. Az USA-ban a vietnami háborút ellenzõ mozgalmak hatása a ’68-as jól ismert párizsi események után Németországra is átterjedt. Ideológiájukra nagy hatást gyakorolt Herbert Marcuse aki, amellett hogy a világforradalmi elméletek híve volt, úgy látta: a munkásság a jóléti társadalom miatt elvesztette vezetõ szerepét, és ezért azt az értelmiségnek kell átvenni. Tagjaik kiábrándultak a szerintük engedelmes gépeket nevelõ polgári világból és nem fogadták el a gazdasági csoda eredményeit. Ez volt ugyanis az elsõ korosztály, amelyik nem élte át a háborús ínséget de ugyanakkor a háborúban elkövetett szörnyûségeket igen kritikusan szemlélte[4].
Szinte kizárólag felsõ-középosztálybeli családokból származtak, és sok volt közöttük a nõ. Amikor 1967-ben az iráni sah Nyugat-Berlinbe látogatott, heves tüntetések robbantak ki, mivel számukra a sah a diktatúra jelképe volt. A rendõrség a tüntetõk közé lõtt, és halálosan megsebesített egy Ohnesorg nevû diákot. A RAF ekkor alakult meg, hogy felvegye a harcot, az úgymond rendõrállammal. Az alapító Horst Mahler ügyvéd volt, de a vezetés hamarosan átment Andreas Baader és élettársa, Gudrun Ensslin kezébe, akik ’68 májusában felgyújtottak két áruházat, hogy mozgósítsák a polgárság ellen lázadókat.
A hatóság nem vette õket komolyan: Baader letartóztatása után enyhe büntetést kapott. A börtönbe belátogatott a gazdag családból származó baloldali újságíró, Ulrike Meinhof, akit élettársával meggyõztek arról, hogy toll helyett már a pokolgép a hatásos fegyver. Meinhof vezetésével 1970-ben a RAF megszöktette Baadert. 1970-72 között számos bombatámadást és bankrablást hajtanak végre. A fõ célpontok a NATO, a rendõrség, bankok, ipari konszernek.
Külön háborút indítottak a Springer lapkiadó ellen - amelyik a hisztériakeltéstõl sem mentes módon számolt be a szervezetrõl - nemegyszer ártatlan családtagjaikra, ismerõseikre is támadva.[5] 1972-ben nagy támadás sorozatot hajtottak végre a Németországban állomásozó 7. amerikai hadsereg ellen. Ekkor a csoport kemény magja mintegy 60 emberbõl állt, és kb. 2000 szimpatizáns segítette. Ezután nagy rendõrségi hajszát indítottak, aminek eredményeképpen a 3 vezetõt, Baadert, Ensslint és Meinhofot elfogták.
A szakértõk többsége úgy gondolta ezzel vége is a RAF tevékenységének. 1975-ig nem is történt új akció, ám akkor kezdõdött a vezetõk elleni per, és egy új generáció hallatott magáról. Terroristák szállták meg a stockholmi német nagykövetséget, és fogságba esett társaik elengedését követelték. Az anti-terrorista egységek támadásakor pedig felrobbantották az épületet. 1976-ban Meinhof öngyilkos lett. Erre válaszul a terroristák ebben az évben minden korábbit felülmúló támadássorozatot hajtottak végre. Megölték többek között Buback fõállamügyészt is.
1977-ben saját szeretett keresztlánya segítségével megölték Ponto bankárt a Dresdner Bank elnökét, aki egyike volt a legbefolyásosabb üzletembereknek, és komoly szerepet játszott a nemzetközi pénzügyi életben[6]. Szintén ebben az évben elrabolták Schleyert a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnökét, hogy kicseréljék Baaderékat. A tárgyalások közben egy palesztin terrorcsoport, aki már korábban is szövetségesük volt, eltérítette a Lufthansa egy járatát Mogadishu repülõterére. A már nemzetközi konfliktust a helyszínre érkezõ német kommandósok oldották meg, akik a gépeltérítõket lelõve kiszabadították az utasokat. Aznap este Baader és élettársa látva, hogy nincs reményük a szabadulásra öngyilkosságot követett el. Nem sokkal ezután megtalálták Schleyer holtestét. Fordulópont következett ekkor be. A német rendõrség minden addiginál eredményesebb nyomozást folytatott, és 1979-ig nem is történt új támadás, ekkor végrehajtottak egy támadássorozatot az amerikai hadsereg ellen, aminek keretében páncélgránátot lõttek ki Kroesen tábornoknak a kocsijára ám a támadások sikertelenek voltak. Nagy port vert fel viszont, hogy megöltek egy rabot, hogy papírjait felhasználva hajtsák végre támadásukat frankfurti katonai repülõtér ellen. A gyilkosságot még korábbi támogatóik is elítélték, és ekkora társadalmi bázisuk is minimálisra csökkent.
Az egykori 68-asok jól fizetõ állásokra cserélték forradalmi eszményeiket, ráadásul 1977-ban az NSZK-ban új terrorista-ellenes központot adnak át, a legmodernebb számítógépes láncolattal felszerelve. A RAF 1982-ben új célpontként a globalizációt hirdette meg és összefogást más országok fegyveres csoportjaival, de a támadásaik száma tovább csökkent. 1986-ban egy újabb letartoztatási hullám során szinte a teljes szervezetet felszámolták.
Ekkor már a németeknek több problémát okoznak a szervezetlen, de veszélyes támadások a neo-nácik részérõl, akik a bevándorlókat veszik elsõsorban célba.[7] A RAF 1992-ben tûzszünetet hirdetett, majd ’98-ban bejelentették a szervezet feloszlását.
4. Brigate Rosse / Olaszország /
A Vörös Brigádok a RAF után a második leghíresebb baloldali terrorszervezet Európában. A leghíresebb terrortámadás fûzõdik a nevéhez: Aldo Moro meggyilkolása, ugyanakkor szervezettsége sosem érte el a RAF-ét, de a 70-es évek feszült Olaszországában joggal tett hírnévre szert.
A szervezet kezdetektõl megfogalmazott célja Olaszország távol tarása a NATO-tól és a nyugati gazdasági rendszerektõl. Társadalmi bázisa ugyanakkor szélesebb volt, mint a hagyományos mozgalmaké. Eredete szintén a ’68-as diákmozgalmakhoz nyúlik vissza, amelyek Itáliában is éreztették hatásukat. A kialakuláshoz azonban más tényezõk is hozzájárultak. Itt valóban volt egy erõs szélsõjobboldali terrorszervezet, amely több robbantást hajtott végre a 60-as évek végén. A leghíresebbek a Milánóban és Bolognában elkövetett robbantásaik voltak, sokan - mint utóbb kiderült, nem alaptalanul - a CIA kezét érezték a dologban, és sokan tartottak egy fasiszta hatalomátvételtõl is.
A kommunista mozgalom is tele volt belsõ konfliktussal. Berlinguer ekkor hirdette meg a híres eurokommunizmust, ami a forradalomról való lemondást, és a demokratikus játékszabályok elfogadását jelentette. Ez nagy vitákat váltott ki a Kommunista Párton belül. Az országban a 60-as évek végén sztrájkhullám söpört végig, és sok helyütt megjelentek a munkás-önigazgatás eszméi. Olaszországban egyébként is volt hagyománya a baloldali terrorizmusnak[8]. Közvetlenül a háború után mûködött a Volante Rosa és Pietor Secchia félkatonai csoportja, utóbbi különösen veszélyes volt: az ellenõrzést is átvette néhány északi városban. Ezeket azonban sikerült felszámolni, és vezetõik Csehszlovákiába menekültek.
A BR 1970-ben alakult, amikor vezetõje Renato Curcio megházasodott. A tagok érdekes keveredései voltak a II. világháború utáni olasz társadalomnak. Megtalálhatóak voltak benne az egyetemisták, hithû katolikusok, a partizánok leszármazottai is. A támadásaik elsõ célpontjai hazai és nemzetközi konszernek voltak. 1974-ben Curciót letartoztatják, és bár felesége kiszabadította, a következõ évben újra rács mögé került. Így a szervezetben váltás következett be, és az új vezetõk radikálisabbak voltak, és sokan közülük részt vettek a GRU a szovjet katonai hírszerzés által Prágában tartott kiképzésen.[9] Ezáltal a szervezet veszélyesebb és szervezettebb lett. Ennek következményeként sikerült magukba olvasztani a többi szélsõbaloldali terrorszervezetet, amik közül a Primea Linea-nak majdnem annyi tagja volt, mint az RB-nek.
Csupán 1976-ban három alkalommal gyújtották fel a FIAT torinói központi gyárát. Ugyanakkor a szervezet növekedésével a helyi csoportok önállósodtak, ez fõleg az eltérõ célpontokban öltött testet. A támadások elérték a terroristákat bíráló sajtót is, 1977-ben megölték a Stampa címû újság fõszerkesztõ-helyettesét. Az anyagi források biztosítására elõszeretettel rabolták el gazdag családok gyermekeit. Sok esetben ezt a családtagok nem is jelentették be, de néhányszor így is elõfordult, hogy a pénz átvétele után meggyilkolták áldozatukat.
A legnagyobb visszhangot kiváltó akciójuk kétségkívül Aldo Moro volt miniszterelnök, a legnagyobb párt, a kereszténydemokraták elnökének elrablása és meggyilkolása volt. A támadás 1978. március 16-án következett be, amikor a parlament éppen Moro javaslatára szavazott a kommunisták bevonásáról a kormányba. A támadás során megölték Moro öt testõrét. A fõ követelésük az elítélt társaik szabadon bocsátása volt, de a parlamenti pártok úgy döntöttek: nem bocsátkoznak tárgyalásokba. A terroristák május 5-én meggyilkolták Morót. Ez hatalmas felháborodást váltott ki és milliók vonultak az utcára tiltakozásul, de néhányan a pártokat is vádolták, amiért nem tárgyaltak, és ezzel sorsára hagyták a politikust. Ezek a hangok különösen azután erõsödtek fel mikor megtalálták Moronak a fogság alatt írt feljegyzéseit.[10]
A hatalmi elit elhatározta, hogy a tömegtámogatás felhasználásával nagy támadást intézz a BR ellen. A sikerhez nagy elõrelépést jelentett, hogy 1980-ban elfogták Pecit, a torinói BR csoportok vezetõjét, aki korábbi elfogott társaival ellentétben hajlandó volt az együttmûködésre. Saját csoportján kívül leleplezte a velencei, genovai, római csoportok számos vezetõjét és tagját, a BR bosszúból megölte ugyan Peci testvérét, de ez nem változtatott a tényen, hogy a szervezet hajója léket kapott. Ugyanakkor, akik azt gondolták, hogy a szervezetet végleg sikerült felszámolni csalódniuk kellett.
1981-ben a veronai BR csoport elrabolta Dozier amerikai tábornokot, majd ’82. január elején kiszabadították néhány társukat a róvigói börtönbõl. A hatóságok összehangolt nyomozásba kezdtek, több mint ezer embert hallgattak ki, és végül január 28-án egy sikeres kommandós akcióval kiszabadították a tábornokot. Az akciót követõ letartoztatási hullámban a szervezet további 150 tagját kapták el. A csoport ezzel végleg visszaszorult, bár néha követtek el újabb akciókat. 1984-ben a szervezet több börtönben lévõ vezetõje a támadások beszüntetésére szólította fel a még szabadlábon lévõ tagokat. Jelenleg a szervezet tagjainak számát 50-re becsülik. Utolsó két támadása során 1995-ben bombát dobtak a NATO védelmi tanácsának épületére, 1999-ben pedig megölték Massimo D’Antona kormánytanácsadót
source / more:
http://iroga.hu/biztonsagpolitika/Huber.htm
Megjegyzések
Megjegyzés küldése