Mitosz - irodalom - gyerek mese
A FÖLD GLOBÁLIS FOLYAMATAI
könyv ajánló:
502 H 95
Nánási Irén (szerk.):
Humánökológia
Bp. : Medicina, 2005. 543 p., ill.
ISBN 963-242-960-5
1. A természet és az ember viszonyának történetisége, fordulópontok a természet rendjében (Nánási Irén) 9
Az ökológiai krízis létrejöttének okai 9
Intuitív humánökológiai szemlélet az ókori keleti kultúrákban 9
Intuitív humánökológiai szemlélet az ókori görög kultúrában. Hasadás a harmóniaeszményen belül 13
A természet leértékelődése 17
A középkori zsidó-keresztény szemléletuniformizáló holizmusa 18
A természet és az ember felértékelődése a reneszánsz kultúrában 20
A középkori gazdaság átalakulása 21
A modern természettudomány és az. ökológiai látásmód 22
A modern természettudomány 22
Az ész és a nevelés mindenhatósága 25
Nyereséges gazdálkodás, korlátlan gazdasági növekedés 27
A XIX. század paradigmatikus forradalma, a tudományos ökológiai szemlélet körvonalazása 28
Gondolkodási stílusok a XIX-XX. században: korlátlannak hitt racionalitás. Irracionalitás 28
A tudományos igényű, valószínűségi szemléleten nyugvó ökológiai látásmód megalapozása, globális-bioszférikus szempontok a természetkutatásban 31
Az emberi tevékenység korlátai 32
Evolúciós és evolúciós antropológiai szempontok a természetkutatásban 32
Darwin evolúciós antropológiai szempontjai 33
A globális problémák felismerése, a megoldások keresése 34
Humánökológia 36
Természettudományi, társadalomtudományi, embertudományi ismeretek integrációjának szükségessége és lehetősége 36
Humánökológia mint transzdiszciplína 36
A humánökológia vizsgálati objektuma 38
A transzdiszciplináris humánökológia fogalmi váza 39
Interakció 39
Szerveződési szintek 40
Funkcionalizmus 40
Holizmus 40
Konklúziók 40
http://www.kia.hu/konyvtar/tartalom/t97.htm
Daniel Quinn: Izmael (53-57. old.)
Ez a történet félmilliárd évvel, elképzelhetetlenül hosszú idővel ezelőtt játszódik – kezdte Izmael –, amikor is ez a bolygó mégcsak nem is hasonlított mostani alakjára. A földön egyáltalán nem mozgott semmi, csak a szél és a kavargó por. Egyetlen fűszál sem hullámzott a szélben, egyetlen tücsök sem ciripelt, egyetlen madár sem szárnyalt az égen. Mindezek a dolgok több tízmillió évnyire voltak a jövőben. Még a tengerek is hátborzongatóan nyugodtan és csendesen szunnyadtak, mivel a gerincesek is csak több tízmillió évvel később jelentek meg.
De persze egy antropológus azért volt kéznél. Miféle világ lenne ez antropológus nélkül. Ő azonban nagyon levert és kiábrándult volt, mivel már mindenütt megfordult a bolygón, keresve valakit, akivel elbeszélgethet, mégis a hátizsákjában minden szalag végtelenül üres volt. Hanem egy napon, amikor az óceán partján búslakodott magában, meglátott valamit, ami élőlénynek tűnt a sekély, part menti vízben. Bár nem lehetett különösebben hencegni vele, mindössze egy vizenyős paca volt, mégis az egyetlen értelmes dolog, amit eddigi barangolásai során látott, így hát odagázolt a vízben, ahol felmerülni látta a hullámokból.
Udvariasan üdvözölte a lényt, az viszonozta az üdvözlést, és hamarosan jó barátok lettek. Az antropológus elmagyarázta, amennyire tudta, hogy ő életmódokat meg szokásokat tanulmányoz, és ilyenfajta tájékoztatást kért új barátjától, amit az készségesen a rendelkezésére bocsátott.
– Most pedig – szólt végül az antropológus –, szeretnék szalagra rögzíteni a saját szavaiddal néhányat azok közül a történetek közül, amiket ti egymás közt meséltek.
– Történetek? – csodálkozott el a másik.
– Tudod, mint mondjuk a teremtésmítoszotok, ha van nektek ilyen egyáltalán.
– Mi az a teremtésmítosz? – kérdezte a lény.
– Ó, hát tudod – felelt az antropológus –, az a képzeletszőtte mese, amit a gyermekeiteknek meséltek a világ eredetéről.
Nos, ekkor a lény felháborodottan kihúzta magát – már amennyire egy vizenyős paca erre
képes –, és azt válaszolta, hogy az ő népe ilyen képzeletszőtte mesével nem rendelkezik.
– Akkor hát nincs magyarázatotok a teremtésre?
– Hogyne lenne magyarázatunk a teremtésre – csattant fel a másik. – De az határozottan nem mítosz.
– Ó, hát persze, hogy nem – mondta az antropológus, végre visszaemlékezve arra, amit tanult. – Borzasztóan hálás leszek, ha ezt megosztod velem.
– Nagyon jó – nyugodott meg a lény. – De szeretném, ha megértenéd, hogy miként ti is, mi is szigorúan racionális nép vagyunk, akik nem fogadunk el semmit, ami nem megfigyeléseken, logikán és tudományos módszereken alapszik.
– Persze, persze – helyeselt az antropológus.
Így hát a lény végül belekezdett a történetébe. – A világegyetem – mondta – hosszú-hosszú idővel ezelőtt született, talán tíz-tizenöt milliárd évvel ezelőtt. A mi naprendszerünk – ez a csillag, ez a bolygó meg az összes többi – mintegy két-három milliárd évvel ezelőtt jöhetett létre. Hosszú ideig egyáltalán semmi sem élt itt. De akkor, olyan egymilliárd év elteltével megjelent az élet.
– Elnézést – szólt közbe az antropológus. – Azt mondod, hogy megjelent az élet. Hol történt ez a mítoszotok – mármint hogy a tudományos magyarázatotok szerint?
A lényt, úgy tűnt, zavarba ejti a kérdés, és levendulaszínűvé változott.
– Úgy érted, hogy pontosan mely helyen?
– Nem. Úgy értem, hogy a földön történt-e, vagy a tengerben?
– Föld? – kérdezte a másik. – Mi az a föld?
– Ó, hát tudod – mondta a férfi a part felé intve –, a talaj meg a sziklák felülete, ami arra messze kezdődik.
A lény az elképedéstől a levendula mélyebb árnyalatára változott: – El nem tudom képzelni, miről karattyolsz. A talaj meg a sziklák arrafelé egyszerűen annak a hatalmas edénynek a peremei, mely a tengert tartja.
– Ó, igen – helyeselt az antropológus –, értem, mire gondolsz. Tökéletesen. Folytasd.
– Nagyon jó – felelt a másik. – Sok millió évszázadig a világ élete pusztán a vegyi levesben
tehetetlenül lebegő mikroorganizmusokból állt. De lassacskán összetettebb formák jelentek meg: egysejtű élőlények, nyálkák, algák, polipok és így tovább.
– Hanem végül – szólt a lény ismét, megváltoztatva színét immár rózsaszínűre a büszkeségtől, ahogy a története tetőpontjához érkezett –, hanem végül megjelent a medúza!
Néhány másodpercre elakadt a szavam. Elöntöttek a zavart düh hullámai. Majd felháborodva kiáltottam fel: – Ez nem tisztességes.
– Mire gondolsz?
– Nem tudom pontosan, mire gondolok. Rámutattál valamire, de nem tudom, mi az.
– Nem tudod?
– Nem én.
– Mire gondolt a medúza, amikor azt mondta: „Hanem végül megjelent a medúza?”
– Arra gondolt… hogy ez az, amihez az egész elvezetett. Ez az, amihez a teremtés tíz-tizenöt milliárd éve elvezetett: a medúza.
– Egyetértek. És a ti teremtésmagyarázatotok miért nem a medúza megjelenésével ér véget?
Azt hiszem, kuncogtam.
– Mert jöttek még mások a medúza után.
– Úgy van. A teremtés nem ért véget a medúzával. Jöttek még a gerincesek, a kétéltűek, a hüllők, az emlősök, na és persze végül az ember. S így a ti teremtésmagyarázatotok úgy ér véget, hogy: „És végül megjelent az ember.”
– Igen.
– Mit akar ez jelenteni?
– Azt jelenti, hogy nem jött már semmi más. Azt jelenti, hogy a teremtés elérkezett egy végponthoz.
– Ez az, amihez az egész elvezetett.
– Igen.
– Persze. Ezt a ti kultúrátokban mindenki tudja. A csúcsot az ember testesíti meg. Az ember a tetőpontja a teremtés egész kozmikus drámájának.
Ismét csak helyeseltem.
– Amikor az ember végül megjelent, a teremtés végponthoz érkezett, mert elérte a célját. Nem maradt semmi más teremteni való.
– Úgy tűnik, ez a kimondatlan feltevés.
– Ez bizonyára nem is mindig kimondatlan. A kultúrátok vallásai sokat beszélnek erről. Az ember a teremtés végterméke. Az ember az a lény, akiért minden mást teremtettek: ezt a világot, ezt a naprendszert, ezt a tejútrendszert, magát a világegyetemet.
– Igaz.
– A kultúrátokban mindenki tudja, hogy a világot nem a medúzákért, a lazacokért, nem is a sárkánygyíkokért vagy a gorillákért teremtették, hanem az emberért.
– Úgy van.
Izmael gúnyosan meredt rám.
– És ez nem mitológia.
– Hát… a tények azok tények.
– Bizonyára. A tények azok tények, még ha mitológiába is vannak foglalva. De mi a helyzet a többivel? A teremtés egész kozmikus folyamata véget ért hárommillió évvel ezelőtt, éppen itt, ezen a kis bolygón, az ember megjelenésével?
– Nem.
– Véget ért-e akár csak a teremtés földi folyamata is hárommillió évvel ezelőtt az ember megjelenésével? Az evolúció csikorogva végállomásához érkezett, csak mert megjött az ember?
– Nem, természetesen nem.
– Akkor miért mondtad így?
– Azt hiszem azért mondtam így, mert így mesélik.
– Így mesélik az Elvevők között. Természetesen nem csak így lehet mesélni.
– Rendben, most már értem. Te hogyan mesélnéd?
Az ablakon kívüli világ felé bólintott.
– Látod-e bárhol a világegyetemben a legcsekélyebb bizonyítékát annak, hogy a teremtés véget ért az ember megszületésével? Látod-e bárhol odakinn a legcsekélyebb bizonyítékát annak, hogy az ember volt az a csúcspont, melyre a teremtés a kezdetektől fogva törekedett?
– Nem. Még csak elképzelni sem tudom, hogyan nézne ki egy ilyen bizonyíték.
– Ennek nyilvánvalónak kellene lennie. Ha az asztrofizikusok azt jelentették volna, hogy a világegyetem alapvető teremtő folyamatai végállomáshoz érkeztek ötmilliárd évvel ezelőtt, amikor a mi naprendszerünk megjelent, az legalább valamiféle alátámasztást adna ennek az elképzelésnek.
– Igen, értem mire gondolsz.
– Vagy ha a biológusok és az őslénytan kutatói azt jelenthették volna, hogy a fajokra tagozódási folyamat megállóhoz érkezett hárommillió évvel ezelőtt, az szintén sokatmondó lenne.
Bólintottam.
– De tudod jól, hogy ezek közül a dolgok közül valójában egyik sem történt meg. Messze nem. A világegyetem ugyanúgy működött tovább, ahogy korábban, s ez a bolygó úgyszintén. Az ember megjelenése nem okozott nagyobb kavarodást, mint a medúzáé.
– Tökéletesen igaz.
Izmael a magnó felé intett.
– Szóval mit kezdjünk azzal a történettel, amit te meséltél?
– Mítosz. Bármennyire is hihetetlen, de mítosz – mosolyodtam el bánatosan.
könyv ajánló:
502 H 95
Nánási Irén (szerk.):
Humánökológia
Bp. : Medicina, 2005. 543 p., ill.
ISBN 963-242-960-5
1. A természet és az ember viszonyának történetisége, fordulópontok a természet rendjében (Nánási Irén) 9
Az ökológiai krízis létrejöttének okai 9
Intuitív humánökológiai szemlélet az ókori keleti kultúrákban 9
Intuitív humánökológiai szemlélet az ókori görög kultúrában. Hasadás a harmóniaeszményen belül 13
A természet leértékelődése 17
A középkori zsidó-keresztény szemléletuniformizáló holizmusa 18
A természet és az ember felértékelődése a reneszánsz kultúrában 20
A középkori gazdaság átalakulása 21
A modern természettudomány és az. ökológiai látásmód 22
A modern természettudomány 22
Az ész és a nevelés mindenhatósága 25
Nyereséges gazdálkodás, korlátlan gazdasági növekedés 27
A XIX. század paradigmatikus forradalma, a tudományos ökológiai szemlélet körvonalazása 28
Gondolkodási stílusok a XIX-XX. században: korlátlannak hitt racionalitás. Irracionalitás 28
A tudományos igényű, valószínűségi szemléleten nyugvó ökológiai látásmód megalapozása, globális-bioszférikus szempontok a természetkutatásban 31
Az emberi tevékenység korlátai 32
Evolúciós és evolúciós antropológiai szempontok a természetkutatásban 32
Darwin evolúciós antropológiai szempontjai 33
A globális problémák felismerése, a megoldások keresése 34
Humánökológia 36
Természettudományi, társadalomtudományi, embertudományi ismeretek integrációjának szükségessége és lehetősége 36
Humánökológia mint transzdiszciplína 36
A humánökológia vizsgálati objektuma 38
A transzdiszciplináris humánökológia fogalmi váza 39
Interakció 39
Szerveződési szintek 40
Funkcionalizmus 40
Holizmus 40
Konklúziók 40
http://www.kia.hu/konyvtar/tartalom/t97.htm
Daniel Quinn: Izmael (53-57. old.)
Ez a történet félmilliárd évvel, elképzelhetetlenül hosszú idővel ezelőtt játszódik – kezdte Izmael –, amikor is ez a bolygó mégcsak nem is hasonlított mostani alakjára. A földön egyáltalán nem mozgott semmi, csak a szél és a kavargó por. Egyetlen fűszál sem hullámzott a szélben, egyetlen tücsök sem ciripelt, egyetlen madár sem szárnyalt az égen. Mindezek a dolgok több tízmillió évnyire voltak a jövőben. Még a tengerek is hátborzongatóan nyugodtan és csendesen szunnyadtak, mivel a gerincesek is csak több tízmillió évvel később jelentek meg.
De persze egy antropológus azért volt kéznél. Miféle világ lenne ez antropológus nélkül. Ő azonban nagyon levert és kiábrándult volt, mivel már mindenütt megfordult a bolygón, keresve valakit, akivel elbeszélgethet, mégis a hátizsákjában minden szalag végtelenül üres volt. Hanem egy napon, amikor az óceán partján búslakodott magában, meglátott valamit, ami élőlénynek tűnt a sekély, part menti vízben. Bár nem lehetett különösebben hencegni vele, mindössze egy vizenyős paca volt, mégis az egyetlen értelmes dolog, amit eddigi barangolásai során látott, így hát odagázolt a vízben, ahol felmerülni látta a hullámokból.
Udvariasan üdvözölte a lényt, az viszonozta az üdvözlést, és hamarosan jó barátok lettek. Az antropológus elmagyarázta, amennyire tudta, hogy ő életmódokat meg szokásokat tanulmányoz, és ilyenfajta tájékoztatást kért új barátjától, amit az készségesen a rendelkezésére bocsátott.
– Most pedig – szólt végül az antropológus –, szeretnék szalagra rögzíteni a saját szavaiddal néhányat azok közül a történetek közül, amiket ti egymás közt meséltek.
– Történetek? – csodálkozott el a másik.
– Tudod, mint mondjuk a teremtésmítoszotok, ha van nektek ilyen egyáltalán.
– Mi az a teremtésmítosz? – kérdezte a lény.
– Ó, hát tudod – felelt az antropológus –, az a képzeletszőtte mese, amit a gyermekeiteknek meséltek a világ eredetéről.
Nos, ekkor a lény felháborodottan kihúzta magát – már amennyire egy vizenyős paca erre
képes –, és azt válaszolta, hogy az ő népe ilyen képzeletszőtte mesével nem rendelkezik.
– Akkor hát nincs magyarázatotok a teremtésre?
– Hogyne lenne magyarázatunk a teremtésre – csattant fel a másik. – De az határozottan nem mítosz.
– Ó, hát persze, hogy nem – mondta az antropológus, végre visszaemlékezve arra, amit tanult. – Borzasztóan hálás leszek, ha ezt megosztod velem.
– Nagyon jó – nyugodott meg a lény. – De szeretném, ha megértenéd, hogy miként ti is, mi is szigorúan racionális nép vagyunk, akik nem fogadunk el semmit, ami nem megfigyeléseken, logikán és tudományos módszereken alapszik.
– Persze, persze – helyeselt az antropológus.
Így hát a lény végül belekezdett a történetébe. – A világegyetem – mondta – hosszú-hosszú idővel ezelőtt született, talán tíz-tizenöt milliárd évvel ezelőtt. A mi naprendszerünk – ez a csillag, ez a bolygó meg az összes többi – mintegy két-három milliárd évvel ezelőtt jöhetett létre. Hosszú ideig egyáltalán semmi sem élt itt. De akkor, olyan egymilliárd év elteltével megjelent az élet.
– Elnézést – szólt közbe az antropológus. – Azt mondod, hogy megjelent az élet. Hol történt ez a mítoszotok – mármint hogy a tudományos magyarázatotok szerint?
A lényt, úgy tűnt, zavarba ejti a kérdés, és levendulaszínűvé változott.
– Úgy érted, hogy pontosan mely helyen?
– Nem. Úgy értem, hogy a földön történt-e, vagy a tengerben?
– Föld? – kérdezte a másik. – Mi az a föld?
– Ó, hát tudod – mondta a férfi a part felé intve –, a talaj meg a sziklák felülete, ami arra messze kezdődik.
A lény az elképedéstől a levendula mélyebb árnyalatára változott: – El nem tudom képzelni, miről karattyolsz. A talaj meg a sziklák arrafelé egyszerűen annak a hatalmas edénynek a peremei, mely a tengert tartja.
– Ó, igen – helyeselt az antropológus –, értem, mire gondolsz. Tökéletesen. Folytasd.
– Nagyon jó – felelt a másik. – Sok millió évszázadig a világ élete pusztán a vegyi levesben
tehetetlenül lebegő mikroorganizmusokból állt. De lassacskán összetettebb formák jelentek meg: egysejtű élőlények, nyálkák, algák, polipok és így tovább.
– Hanem végül – szólt a lény ismét, megváltoztatva színét immár rózsaszínűre a büszkeségtől, ahogy a története tetőpontjához érkezett –, hanem végül megjelent a medúza!
Néhány másodpercre elakadt a szavam. Elöntöttek a zavart düh hullámai. Majd felháborodva kiáltottam fel: – Ez nem tisztességes.
– Mire gondolsz?
– Nem tudom pontosan, mire gondolok. Rámutattál valamire, de nem tudom, mi az.
– Nem tudod?
– Nem én.
– Mire gondolt a medúza, amikor azt mondta: „Hanem végül megjelent a medúza?”
– Arra gondolt… hogy ez az, amihez az egész elvezetett. Ez az, amihez a teremtés tíz-tizenöt milliárd éve elvezetett: a medúza.
– Egyetértek. És a ti teremtésmagyarázatotok miért nem a medúza megjelenésével ér véget?
Azt hiszem, kuncogtam.
– Mert jöttek még mások a medúza után.
– Úgy van. A teremtés nem ért véget a medúzával. Jöttek még a gerincesek, a kétéltűek, a hüllők, az emlősök, na és persze végül az ember. S így a ti teremtésmagyarázatotok úgy ér véget, hogy: „És végül megjelent az ember.”
– Igen.
– Mit akar ez jelenteni?
– Azt jelenti, hogy nem jött már semmi más. Azt jelenti, hogy a teremtés elérkezett egy végponthoz.
– Ez az, amihez az egész elvezetett.
– Igen.
– Persze. Ezt a ti kultúrátokban mindenki tudja. A csúcsot az ember testesíti meg. Az ember a tetőpontja a teremtés egész kozmikus drámájának.
Ismét csak helyeseltem.
– Amikor az ember végül megjelent, a teremtés végponthoz érkezett, mert elérte a célját. Nem maradt semmi más teremteni való.
– Úgy tűnik, ez a kimondatlan feltevés.
– Ez bizonyára nem is mindig kimondatlan. A kultúrátok vallásai sokat beszélnek erről. Az ember a teremtés végterméke. Az ember az a lény, akiért minden mást teremtettek: ezt a világot, ezt a naprendszert, ezt a tejútrendszert, magát a világegyetemet.
– Igaz.
– A kultúrátokban mindenki tudja, hogy a világot nem a medúzákért, a lazacokért, nem is a sárkánygyíkokért vagy a gorillákért teremtették, hanem az emberért.
– Úgy van.
Izmael gúnyosan meredt rám.
– És ez nem mitológia.
– Hát… a tények azok tények.
– Bizonyára. A tények azok tények, még ha mitológiába is vannak foglalva. De mi a helyzet a többivel? A teremtés egész kozmikus folyamata véget ért hárommillió évvel ezelőtt, éppen itt, ezen a kis bolygón, az ember megjelenésével?
– Nem.
– Véget ért-e akár csak a teremtés földi folyamata is hárommillió évvel ezelőtt az ember megjelenésével? Az evolúció csikorogva végállomásához érkezett, csak mert megjött az ember?
– Nem, természetesen nem.
– Akkor miért mondtad így?
– Azt hiszem azért mondtam így, mert így mesélik.
– Így mesélik az Elvevők között. Természetesen nem csak így lehet mesélni.
– Rendben, most már értem. Te hogyan mesélnéd?
Az ablakon kívüli világ felé bólintott.
– Látod-e bárhol a világegyetemben a legcsekélyebb bizonyítékát annak, hogy a teremtés véget ért az ember megszületésével? Látod-e bárhol odakinn a legcsekélyebb bizonyítékát annak, hogy az ember volt az a csúcspont, melyre a teremtés a kezdetektől fogva törekedett?
– Nem. Még csak elképzelni sem tudom, hogyan nézne ki egy ilyen bizonyíték.
– Ennek nyilvánvalónak kellene lennie. Ha az asztrofizikusok azt jelentették volna, hogy a világegyetem alapvető teremtő folyamatai végállomáshoz érkeztek ötmilliárd évvel ezelőtt, amikor a mi naprendszerünk megjelent, az legalább valamiféle alátámasztást adna ennek az elképzelésnek.
– Igen, értem mire gondolsz.
– Vagy ha a biológusok és az őslénytan kutatói azt jelenthették volna, hogy a fajokra tagozódási folyamat megállóhoz érkezett hárommillió évvel ezelőtt, az szintén sokatmondó lenne.
Bólintottam.
– De tudod jól, hogy ezek közül a dolgok közül valójában egyik sem történt meg. Messze nem. A világegyetem ugyanúgy működött tovább, ahogy korábban, s ez a bolygó úgyszintén. Az ember megjelenése nem okozott nagyobb kavarodást, mint a medúzáé.
– Tökéletesen igaz.
Izmael a magnó felé intett.
– Szóval mit kezdjünk azzal a történettel, amit te meséltél?
– Mítosz. Bármennyire is hihetetlen, de mítosz – mosolyodtam el bánatosan.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése